Caroline, Julien, Vanessa, Helena, Carmen és a többiek.
szeretek néha értelmetlen megállapításokat tenni. a múltkor azon gondolkodtam, -na meg más csupa fölösleges dolgon- hogy a dalok női neves címmel egészen tetszenek.
szombat reggel találkoztam a legjobb barátnőmmel, több hónapja nem láttam. elkísértem a művbe. amíg én az angol nyelvvizsga feladatsoromba bújtam; fuvolázott nekem. istenem, de jó volt T-vel. megbeszéltük, hogy du. átmegyek és füvet nyírunk. együtt. illetve ő tolta a fűnyírót én meg tartottam a vezetéket. közben a testvére L a kutyával foglalkozott, mert az folyton odajött hozzánk és ugatta a fűnyírót aminek mindig az útjában volt. nem sokat tanultam aznap, de rég volt már ilyen értelmes napom.
az van, hogy baromira nincs se kedvem, se erőm elballagni.
utálokcímetadni-cím.
a napokban jöttem rá, hogy hiányzik a musemania.hu. hiába, csak egy weboldal, de nekem, nálam, valahogy minden akkor kezdődött, egyfajta határt képez. ott írtam mindig ilyen állapotjelentéssel egybekötött hozzászólásokat a témákhoz, és mindenről volt többnyire véleményem. nekem valahogy boldogságot adott, hogy ott lehettem, a közeg, a hangulat, a "társaság". talán nyomorult dolog ilyet mondani, de így volt. és azok a hozzászólások örökre elvesztek, -elvileg- csak az emlékezetemben tárolok egy-két dolgot. nem sok minden rémlik belőlük. egyszer leírtam, hogy egy nagy kakaós csigát eszek, máskor az volt a téma, hogy ki és hol vett magának tüllszoknyát. azóta is minden vágyam, hogy vegyek egy tüllszoknyát. akkor írtam olyanokat, hogy "most itt ülök az informatika teremben" és most is; itt ülök az informatika teremben. csak akkor még színesebben láttam a világot, az embereket, kompletten mindent, ami körülöttem volt. mindent, ami bennem volt.
utálom, hogy csak két ujjal tudok gépelni. mindig azt érzem, hogy rajtam röhög az egész világ. vagy csak én magamon. is.
"-olyan fekete, szemre való, amibe úgy beleujjazok és felkenem." H.
azt kérdezi, hogy hogy miért ilyen mély és bunkó a hagja. azt kérdezi, miben kellene változnia. minden reakciója, megmozdulása és szava durva. hirtelen. talán agresszív, már ezt is mondhatnám. próbál nőies lenni, próbál mindenkivel barátkozni, próbál, próbál. nőies is, mondhatni, ha csak ránézel. a nőiesség relatív. minden relatív. ő is relatív. az ő lelke mézes vas. ő H.
azt mondta, az anyja egy buta nő, hogy mást nem is lehet rá mondani. ő is egy buta nő. egy buta lány, színes csomagolópapírba tekerve, hogy elhitesse a világgal; kinéz, tud, csinál, odarak és odanyom bármit bárki szájába. az nem tudás, hogy minden nyelven tudsz tíz szót. az nem tudás, hogy szűklátókörű fasz vagy. az nem tudás, hogy próbálsz, próbálsz és próbálsz. az nem tudás, hogy a kedvenc témádban a velejéig tudod facsarni a szavakat. "nem tudsz te semmit"-mondják, és H. valóban semmit sem tud, ill. nem érzi, nem érzékeli saját magát. így engem sem. és senki mást, csak azt hiszi. görbe tükör. nélkülöznie kellett a szeretet igaz melegségét így nem tanulta meg a pillanatnyi szépségeket, az együttérzést, az őszinteséget és egyenességet sem.
- túl mások vagyunk, -mondtam - mégis jóban. természetes természetellenesség.
és ez sosem lesz másképp, mert elhatároztam, hogy én sejtem őt, én érzem, és meg fogom mutatni neki magát, minden aprósággal együtt, amit nem lát. nem egy tükörben, -mert abban nézi is magát túl sokat, fölöslegesen- hanem a legcsúnyább szembesülés módjával. mert annyira de annyira gyűlölöm, annyira de annyira szeretem szeretni, ahogyan senki más.
én is így.
az embereknek ne legyen világfájdamuk, ne legyen tragédiájuk, és egyébként is mindened megvan te köcsög, miért nem tudsz örülni? folyton csak magadról tudsz írni és a bajaidról, amik nincsenek is. szedd már össze magad!
NEM TUDOM, NEM ÉRTEM, HOGY KI VAGYOK.
már évek óta gondolkodom azon, hogy ha orvoshoz mennék, mi lenne. a koncentrációs problémáimmal nem tudna mit csinálni, ahogyan több mint valószínű, hogy a szorongásommal és a hangulatingadozásommal sem. beszélnék egy idegennel, aki nem értené, hogy mi van velem és mi a bajom; akkor már ketten lennénk. tényleg, annyira lenne értelme.. (...) nincsenek gondolataim. sosem tudtam megfogalmazni, hogy mit érzek, csak érzek, csak szeretek írni. nem tudok. most ha valaki ideültetne és azt mondaná, hogy írjak, olyasmiket írnék, hogy "semmi sem jó","nem tudom mit kéne csinálnom","ez így nem mehet tovább" mi az az ez? és milyen az az így? szóval szünetet tartok. ha van itt valaki; neked mondom.
*a kedvenc dalod*
mert én mindenkit szeretek,
csak ne én legyek az a mindenki.
nekem már nincs is kedvenc dalom. pedig volt.
" Koccintottunk, aztán azt mondta a nőnek: -I say, look here, didn't you by any chance pick up some papers of my desk... ö... hier soir? Von meinem Schreibtisch, darling, did you? Or did not you?"
sosem értettem megszállottságomat; hogy tudok végignézni majd egy órás interjúkat zenészekről vagy akár teljesen hétköznapi személyekről, akik idegen nyelven beszélnek, úgy, hogy sokszor úgy sem értem perceken keresztül, hogy miről és mit nyilatkoznak. még angolul értelme lenne elindítani egy-egy ilyen videót -el is szoktam-, mert azt részben felfogom, ha hangos, ha figyelek, ha csak mérsékelten hadar az illető. de németül, franciául és egyéb nyelveken.. tényleg nem tudom mit élvezek benne, de legalább így, hogy tagadhatatlanul nem értek semmit, a metakommunikációs eszközök jelentősége megsokszorozódik és jókat derülök vagy szomorkodok már magán az emberen, ahogy mosolyog, hadonászik, meg kompletten a szája mozgásán. nevezhetjük rajongásomat tinédzser betegségnek -már csak amiatt is, hogy gyakran az elfogultságot maga egy szép férfi megjelenés szüli-, de ez az igazság; hogy baromira lenyűgöznek az emberek, még akkor is ha például százszor küldenek el a picsába (angolul), egy-egy koncerten való tolakodás alkalmával és ezredszerre közlik velem (angolul), hogy jobb lenne, ha bekussolnék végre a kedvenc számuk alatt. olyankor teljes szellemi megadással egyet tudok velük érteni. már csak azon a filozófián alapulva is, hogy mindig ők a jobbak nálam. már csak a félelmem miatt is, hogy ne adj isten hosszasabban is ki akarják majd fejteni nemtetszésüket. valahogy olyan tökéletes a világ, ha idegen nyelven mosolyognak rád az emberek, olyan mézédes, ha idegen nyelven ordítanak az arcodba. idegen szemekből kacsingatnak rád a magyar szavak és rájössz, hogy érted. rájössz, hogy nemérteni maga a szerelem.
csillámló aranykrisztuska akarok lenni aminek ha megnyomják a hasát villódzik.
akartam írni egy rohadt verset az 'így írunk mi'ba idén is, fölösleges ember címmel, nem lett belőle szar se. mert nincsenek gondolataim. dec ól.
a világ túlsó felén ott él az én kibaszott hasonmásom. azért remélem nem. sosem értettem egyébként az emberek kétségbeesett olyan-legyen-mint-én-hasonlítsunk-de-nagyon párkeresését. értelme?
kedves vólkin' ded, ez mi ez? miféle zárás ez? oszt' mi lett a Kormányzóval? ááá 4. évadot ! most !
ezt küldeném azoknak, akik itt maradtak vagy fognak maradni olvasni, a sok kuszaság ellenére. vagy még itt sincsenek és nem is lesznek. sok sok részvéttel és együttérzéssel. sírjavállamon. vagy sírjatok egymás vállán.
