boldog tökünnepet! :)
utolsó letisztult lökés
életem azon szakaszát élem titkon, hogy marassuk ki a belsőnket, aztán olyannyira ne érezzük már a magunk valóját, hogy vetemedjünk megfontolatlan és ostoba cselekedetekre.. szerencse, hogy túlságosan is szeretem a mocsok életet.
azon kaptam magam, hogy nagy céljaim vannak az életben, ezzel ellentétben mégsem tudom, hogy mivel kapcsolatosan. szinte már ebben is kételkedtem, lassan feladtam. manapság nem lehetnek az embernek nagy céljai úgy, hogy nem tudja mi is az a nagy cél valójában. és egészen nem érzem, hogy beillenék a képbe, vagy bármilyen képbe is. a világba. ez már rég nem az egyediségről és annak reménytelen hajhászásáról szól, a trendről. most akkor vagy túl kicsi a világ és én nem férek bele, vagy csupán csak túl kicsi vagyok ahhoz, hogy bárki is észrevegye, -aki segíthetne- hogy a világon élek már lassan 18 éve. mindez már rég nem fontos. és ez nem szomorít el, ez nem nyafogás vagy az egyéni tragédiám. mindig is arra vágytam, csak arra, hogy érezzen már végre valaki, vagy hogy érezze azt amit én, aztán pár napja fejbe vágtak, hogy nem lehet ezt csak úgy elérni és nem is kell, értem.
ők káromkodva mennek végig az utcán egyedül vagy csoportosan -mindig magukban- és azt érzik, hogy az ő életüknek célja van, hogy ott az értelem, de ha nem is látják, belemagyarázzák vagy csak fel sem tűnik a valóság, csak leszarják vagy elég nekik. és úgy akkor jó az a bizonyos elég. nekem az egész minden kell, minden, minden, minden és még sem tudom mi, valójában. még ilyen jót sosem éreztem, csak passzív lökdösődés az egész, a nagy tömegben, miközben mégis valahogy egyenes az út egy olyan végcél felé, ami felismerhetetlen. végeláthatatlanul messzi. lehet, hogy egy olyan dolog, ami képessé tesz majd; hogy beindítsam szűk vagy tág környezetem minden egyes tagjának könnycsatornáját. de lehet, hogy egy nagy kupac szar lesz. legyen bárhogy is, sírni a gyász miatt is lehet, a nagy kupac szarral meg még mindig lehet a ház falát kenni. viszont hatalmas rúgás legyen mindenki lelkébe, egy igaz megmozdulás. a éledésért.
a világbéke is valami nyugodt állapot, jó sok tekergőzéssel, mozgolódással. mégis, valahogy mindenkinek jó lesz a végén a sorban állni. folyton mosoly mindenki arcán, és sosem fogunk tudni megmagyarázni bármit is, még ha próbálnánk se, mert onnantól már nincs értelme, nem érdekes és azt akarjuk majd, hogy gőzünk se legyen ahhoz a tapinthatóhoz. csak egymás lelkét akarjuk majd tapogatni örökké és szinte úgy állunk majd egymás előtt, ahogyan régen a televízió előtt: teljességgel megbabonázva, elbambultan, kíváncsian arra a bizonyos mindenre, ami függővé teszi a másikat. muszáj hinnem.
életem azon szakaszát élem titkon, hogy marassuk ki a belsőnket, aztán olyannyira ne érezzük már a magunk valóját, hogy vetemedjünk megfontolatlan és ostoba cselekedetekre.. szerencse, hogy túlságosan is szeretem a mocsok életet.
azon kaptam magam, hogy nagy céljaim vannak az életben, ezzel ellentétben mégsem tudom, hogy mivel kapcsolatosan. szinte már ebben is kételkedtem, lassan feladtam. manapság nem lehetnek az embernek nagy céljai úgy, hogy nem tudja mi is az a nagy cél valójában. és egészen nem érzem, hogy beillenék a képbe, vagy bármilyen képbe is. a világba. ez már rég nem az egyediségről és annak reménytelen hajhászásáról szól, a trendről. most akkor vagy túl kicsi a világ és én nem férek bele, vagy csupán csak túl kicsi vagyok ahhoz, hogy bárki is észrevegye, -aki segíthetne- hogy a világon élek már lassan 18 éve. mindez már rég nem fontos. és ez nem szomorít el, ez nem nyafogás vagy az egyéni tragédiám. mindig is arra vágytam, csak arra, hogy érezzen már végre valaki, vagy hogy érezze azt amit én, aztán pár napja fejbe vágtak, hogy nem lehet ezt csak úgy elérni és nem is kell, értem.
ők káromkodva mennek végig az utcán egyedül vagy csoportosan -mindig magukban- és azt érzik, hogy az ő életüknek célja van, hogy ott az értelem, de ha nem is látják, belemagyarázzák vagy csak fel sem tűnik a valóság, csak leszarják vagy elég nekik. és úgy akkor jó az a bizonyos elég. nekem az egész minden kell, minden, minden, minden és még sem tudom mi, valójában. még ilyen jót sosem éreztem, csak passzív lökdösődés az egész, a nagy tömegben, miközben mégis valahogy egyenes az út egy olyan végcél felé, ami felismerhetetlen. végeláthatatlanul messzi. lehet, hogy egy olyan dolog, ami képessé tesz majd; hogy beindítsam szűk vagy tág környezetem minden egyes tagjának könnycsatornáját. de lehet, hogy egy nagy kupac szar lesz. legyen bárhogy is, sírni a gyász miatt is lehet, a nagy kupac szarral meg még mindig lehet a ház falát kenni. viszont hatalmas rúgás legyen mindenki lelkébe, egy igaz megmozdulás. a éledésért.
a világbéke is valami nyugodt állapot, jó sok tekergőzéssel, mozgolódással. mégis, valahogy mindenkinek jó lesz a végén a sorban állni. folyton mosoly mindenki arcán, és sosem fogunk tudni megmagyarázni bármit is, még ha próbálnánk se, mert onnantól már nincs értelme, nem érdekes és azt akarjuk majd, hogy gőzünk se legyen ahhoz a tapinthatóhoz. csak egymás lelkét akarjuk majd tapogatni örökké és szinte úgy állunk majd egymás előtt, ahogyan régen a televízió előtt: teljességgel megbabonázva, elbambultan, kíváncsian arra a bizonyos mindenre, ami függővé teszi a másikat. muszáj hinnem.
giccs.
néha hasznos és pihentető a semmire gondolni, azt érezni, hogy: semmi. csak szinte sosem sikerül.
most vagyok túl azon a napon, amiben túl sokat gondolkodtam, éreztem és ezért a gyomrom görcsösen összehúzódott és szúr azóta is. (igen, ettem és ittam eleget) na meg viszket a hátam, mert hideg van. a dolgok szoros összefüggésben vannak egymással. az iskolai ünnepség óta, pedig majdnem nem volt semmi vagy vagy hatszor haltam meg azóta. azóta azóta. mióta. hát azóta, hogy már megint nyugtáztam magamban, hogy a szózatot jobban szeretem mint a himnuszunkat és a himnuszunknak kellett volna lennie a szózatunknak, a szózatunknak pedig a himnuszunknak! mindegy, ezt már nem én döntöm el, meg már rég eldöntötték. Ákos nagyon keményen énekelt, bár elkezdődött kb. a sleep dallama - azt hiszem - (mínusz egy hangot kihagyva vagy nem játszva vagy tudom is én) és én már nagyban bejátszottam agyban, hogy ifájkudszlípfoevőő, de hát persze nem az jött. meg most kivételesen az O. Bori nyöszörgésétől sem kezdtem el az artériámat nyiszálni. szépen is néznénk ki.
ez a Művészeti Önképző Körös (nem mintha érezném, hogy ön-képzek) előadás igazán csodállatos volt. az, hogy a ffi megy a víz alatt a..... nem lövöm le a poént, nézzétek kérlek meg. mer' szerintem jó. természetesen nem kötelező. mondjuk én szabály szerűen beszartam tőle eleinte. (a zombik fele ennyire sem borzasztanak el, mint ez az egész rövidke videó képében és hanghatásaival) azért érdekes:
...továbbiak a szakállas úrról és sok minden ami szép és jó!!: http://www.rudolfszilagyi.hu/hu/index.html
a berze-iskolás népünk, na az már egy más tészta. annak is valami nehezen emészthető fajtája. irtózat. pedig köztük voltam, te jó isten. jobb csak mellettük állni. elballagok és szertartásosan elásom az iskolaudvaron a használatlan hajvasalómat az annál inkább használt sminkkészletemmel, majd ültetek mellé egy fát. lesz rajta később egy hinta is.
aztán megyek haza a 19:50-es vonattal és előtte elkezd bökdösni egy idegen idióta (hejj alliteráció) hogy kellene neki 290 ft. mert lerobbant a kocsijával. kérdem, defekt? nem nem, nem az, de a sztorija már homályos volt, hogy valakit fel akar hívni meg a buszmegállóba megy meg tököm tudja. le is szartam, hogy mire költi, nesze vigyed. nekem az már úgy sem kellett.. legyen jó napod osz' cső -gondoltam....
aztán megyek haza a 19:50-es vonattal és előtte elkezd bökdösni egy idegen idióta (hejj alliteráció) hogy kellene neki 290 ft. mert lerobbant a kocsijával. kérdem, defekt? nem nem, nem az, de a sztorija már homályos volt, hogy valakit fel akar hívni meg a buszmegállóba megy meg tököm tudja. le is szartam, hogy mire költi, nesze vigyed. nekem az már úgy sem kellett.. legyen jó napod osz' cső -gondoltam....
kezdet. vagy folytatás újult erővel. ismét. én és a http://musemania.hu/
nekem sosem fog menni ez a "rocksztárokat-is-normális-hétköznapi-emberként-kezelni" -dolog?! néha ilyen szánalmas ugráló tinédzsernek érzem magam, aztán rájövök, hogy azért, mert az is vagyok. egyenlőre ez kezelhetetlen - no meg kellemetlen. mert "nyugalmi állapotban" vagy pld. egy koncert előtt még el tudom határozni, hogy no, akkor most természetes leszek és úgy is viselkedek, úgy, ahogyan szoktam, de aztán ennek hamar annyi is.
most a Muse szeretetem éledt újjá. tulajdonképpen eddig is megvolt, csak egy kis időre elpárolgott. ennek okát nem tudom, bár a nyár kifejezetten örömteli volt, talán ebbe nem illett bele, vagy csak nem volt szükség.. de most képes vagyok megidézni azt az érzést, amit még kezdetekkor birtokoltam és újra végig hallgatni egy egész albumot vagy megnézni egy rakat képet, amin éppen Matthew Bellamy mászkál és Kate Hudson mellette tolja a babakocsit vagy fordítva. felvillanyoz ez a novemberi koncert, komolyan. amennyire vártam az új lemezt és rettegtem is tőle, ez most olyan lecsillapodott állapot, mindent értékelni tudok és optimistán állok mindenhez, ami talán csak egy nagy kupac szarral érhet fel, de milyen jó hogy mégiscsak létezik. nos, ez a lemez nem ilyen. személy szerint mindenkinek ajánlom figyelmébe, vagyis kifejlett hallószervébe, hogy végre élvezkedhessék egy kicsit. mert ami jár, az jár egy pár fülnek is, azt hiszem. mindenféle nemű stílus megtalálható a korongon, kicsit olyan érzésem is lett ettől, mintha burkoltan kifejezné: "bekaphatjátok, most aztán mindenki azt válogat ebből kedvére, amit akar, soroljatok be és határozzatok meg kedvetek szerint!" lehet, hogy csak én gondolom túl a dolgokat, de kicsit olyan érzésem van, mintha egyszerre ennék különböző ízű dolgokat, amiket valamilyen természetfeletti módon mégsem hányok ki.
nekem sosem fog menni ez a "rocksztárokat-is-normális-hétköznapi-emberként-kezelni" -dolog?! néha ilyen szánalmas ugráló tinédzsernek érzem magam, aztán rájövök, hogy azért, mert az is vagyok. egyenlőre ez kezelhetetlen - no meg kellemetlen. mert "nyugalmi állapotban" vagy pld. egy koncert előtt még el tudom határozni, hogy no, akkor most természetes leszek és úgy is viselkedek, úgy, ahogyan szoktam, de aztán ennek hamar annyi is.
most a Muse szeretetem éledt újjá. tulajdonképpen eddig is megvolt, csak egy kis időre elpárolgott. ennek okát nem tudom, bár a nyár kifejezetten örömteli volt, talán ebbe nem illett bele, vagy csak nem volt szükség.. de most képes vagyok megidézni azt az érzést, amit még kezdetekkor birtokoltam és újra végig hallgatni egy egész albumot vagy megnézni egy rakat képet, amin éppen Matthew Bellamy mászkál és Kate Hudson mellette tolja a babakocsit vagy fordítva. felvillanyoz ez a novemberi koncert, komolyan. amennyire vártam az új lemezt és rettegtem is tőle, ez most olyan lecsillapodott állapot, mindent értékelni tudok és optimistán állok mindenhez, ami talán csak egy nagy kupac szarral érhet fel, de milyen jó hogy mégiscsak létezik. nos, ez a lemez nem ilyen. személy szerint mindenkinek ajánlom figyelmébe, vagyis kifejlett hallószervébe, hogy végre élvezkedhessék egy kicsit. mert ami jár, az jár egy pár fülnek is, azt hiszem. mindenféle nemű stílus megtalálható a korongon, kicsit olyan érzésem is lett ettől, mintha burkoltan kifejezné: "bekaphatjátok, most aztán mindenki azt válogat ebből kedvére, amit akar, soroljatok be és határozzatok meg kedvetek szerint!" lehet, hogy csak én gondolom túl a dolgokat, de kicsit olyan érzésem van, mintha egyszerre ennék különböző ízű dolgokat, amiket valamilyen természetfeletti módon mégsem hányok ki.
haljak meg, szerzek egy csillogó gatyát a koncertig!!
rájöttünk az alaptörvényekre, hogy:
az összes Luca szép.
az összes Liza harap.
német órán eszembe jutott, hogy az öreg nyanya tényleg nem normális. először azzal jön, hogy mennyire szörnyű a megkülönböztetés, a folytonos előítéletek a világban, aztán meg azzal, hogy a nyolcosztályos évfolyam, a "tehetség gondozottak" -azaz az A osztály- a legkiemelkedőbb minden évfolyamon. még ha lenne is valóságalapja, hogy az A-ban tényleg több értelmes ember van, akkor is, hogy jön ő egy ilyen álszent prédikáció után ahhoz, hogy nyilvános megkülönböztetést tegyen az osztályok vagy az oda járó tanulók értelmi képessége között? ezzel azt csinálja, hogy amit - még 5 perce- elítélt, azt ő gyönyörűen mutatja is. most akkor saját magát is elítéli, csak nem tud róla? kész röhej.
egy csomó értelmes tanárt elküldenek, de te még mindig ott pöffeszkedsz a ráncos seggeden, te vén idióta..!!
a tegnapi rajzszakkör is olyan volt, mint az összes többi eddig rajszakkör. egyre nehezebb megszoknom, hogy tanár úr kettős. nem kétszínű, kettős. a művészet órákon, az osztállyal, egész szigorú, határozott, tanításában korlátolt és rémisztő a szakkörökön és fakultációkon ( no igen, van egynéhány órám vele) pedig mint aki képtelen lenne bárhol is rendet tartani, kedves és humoros. persze, a mi osztályunk -eleve egy egész osztálynyi fő- nagyobb "kezelést" igényel, jobb odafigyelést. attól még ijedt vagyok, mert tavaly egy darab olyan órám sem volt vele osztályostul és egyénileg meg megszoktam hogy ő olyan amilyennek bennem kialakult. most meg már nehéz átállni erre a szigorúbb arculatra. be kell hogy valljam, nagyon nehéz. egyszer mint haver vagy édesapa, máskor mint vasöklű parancsoló. hogy hogy el tud deformálódni bennem egy valaki képe, aki csak egy tanár... csak egy ember. csak egy senkim se. egy majdnem ismeretlen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)