életem azon szakaszát élem titkon, hogy marassuk ki a belsőnket, aztán olyannyira ne érezzük már a magunk valóját, hogy vetemedjünk megfontolatlan és ostoba cselekedetekre.. szerencse, hogy túlságosan is szeretem a mocsok életet.
azon kaptam magam, hogy nagy céljaim vannak az életben, ezzel ellentétben mégsem tudom, hogy mivel kapcsolatosan. szinte már ebben is kételkedtem, lassan feladtam. manapság nem lehetnek az embernek nagy céljai úgy, hogy nem tudja mi is az a nagy cél valójában. és egészen nem érzem, hogy beillenék a képbe, vagy bármilyen képbe is. a világba. ez már rég nem az egyediségről és annak reménytelen hajhászásáról szól, a trendről. most akkor vagy túl kicsi a világ és én nem férek bele, vagy csupán csak túl kicsi vagyok ahhoz, hogy bárki is észrevegye, -aki segíthetne- hogy a világon élek már lassan 18 éve. mindez már rég nem fontos. és ez nem szomorít el, ez nem nyafogás vagy az egyéni tragédiám. mindig is arra vágytam, csak arra, hogy érezzen már végre valaki, vagy hogy érezze azt amit én, aztán pár napja fejbe vágtak, hogy nem lehet ezt csak úgy elérni és nem is kell, értem.
ők káromkodva mennek végig az utcán egyedül vagy csoportosan -mindig magukban- és azt érzik, hogy az ő életüknek célja van, hogy ott az értelem, de ha nem is látják, belemagyarázzák vagy csak fel sem tűnik a valóság, csak leszarják vagy elég nekik. és úgy akkor jó az a bizonyos elég. nekem az egész minden kell, minden, minden, minden és még sem tudom mi, valójában. még ilyen jót sosem éreztem, csak passzív lökdösődés az egész, a nagy tömegben, miközben mégis valahogy egyenes az út egy olyan végcél felé, ami felismerhetetlen. végeláthatatlanul messzi. lehet, hogy egy olyan dolog, ami képessé tesz majd; hogy beindítsam szűk vagy tág környezetem minden egyes tagjának könnycsatornáját. de lehet, hogy egy nagy kupac szar lesz. legyen bárhogy is, sírni a gyász miatt is lehet, a nagy kupac szarral meg még mindig lehet a ház falát kenni. viszont hatalmas rúgás legyen mindenki lelkébe, egy igaz megmozdulás. a éledésért.
a világbéke is valami nyugodt állapot, jó sok tekergőzéssel, mozgolódással. mégis, valahogy mindenkinek jó lesz a végén a sorban állni. folyton mosoly mindenki arcán, és sosem fogunk tudni megmagyarázni bármit is, még ha próbálnánk se, mert onnantól már nincs értelme, nem érdekes és azt akarjuk majd, hogy gőzünk se legyen ahhoz a tapinthatóhoz. csak egymás lelkét akarjuk majd tapogatni örökké és szinte úgy állunk majd egymás előtt, ahogyan régen a televízió előtt: teljességgel megbabonázva, elbambultan, kíváncsian arra a bizonyos mindenre, ami függővé teszi a másikat. muszáj hinnem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése