" Koccintottunk, aztán azt mondta a nőnek:
-I say, look here, didn't you by any chance pick up some papers of my desk... ö... hier soir? Von meinem Schreibtisch, darling, did you? Or did not you?"


sosem értettem megszállottságomat; hogy tudok végignézni majd egy órás interjúkat zenészekről vagy akár teljesen hétköznapi személyekről, akik idegen nyelven beszélnek, úgy, hogy sokszor úgy sem értem perceken keresztül, hogy miről és mit nyilatkoznak. még angolul értelme lenne elindítani egy-egy ilyen videót -el is szoktam-, mert azt részben felfogom, ha hangos, ha figyelek, ha csak mérsékelten hadar az illető. de németül, franciául és egyéb nyelveken.. tényleg nem tudom mit élvezek benne, de legalább így, hogy tagadhatatlanul nem értek semmit, a metakommunikációs eszközök jelentősége megsokszorozódik és jókat derülök vagy szomorkodok már magán az emberen, ahogy mosolyog, hadonászik, meg kompletten a szája mozgásán. nevezhetjük rajongásomat tinédzser betegségnek -már csak amiatt is, hogy gyakran az elfogultságot maga egy szép férfi megjelenés szüli-, de ez az igazság; hogy baromira lenyűgöznek az emberek, még akkor is ha például százszor küldenek el a picsába (angolul), egy-egy koncerten való tolakodás alkalmával és ezredszerre közlik velem (angolul), hogy jobb lenne, ha bekussolnék végre a kedvenc számuk alatt. olyankor teljes szellemi megadással egyet tudok velük érteni. már csak azon a filozófián alapulva is, hogy mindig ők a jobbak nálam. már csak a félelmem miatt is, hogy ne adj isten hosszasabban is ki akarják majd fejteni nemtetszésüket. valahogy olyan tökéletes a világ, ha idegen nyelven mosolyognak rád az emberek, olyan mézédes, ha idegen nyelven ordítanak az arcodba. idegen szemekből kacsingatnak rád a magyar szavak és rájössz, hogy érted. rájössz, hogy nemérteni maga a szerelem.