kalap volt csupán minden felhő nekünk, neked sötét halotti lepel.
nagyon lenullázódtam, azt azért tartsuk észben, de szeretném megköszönni itt is kedves csengnek hogy koncertet adott nekem a farakás legtetején, a szélben!
ez egy mókás szemétszedős nap volt, borús, nagy felhőkkel, kedves emberekkel, jóindulatúan pöfögő buszokkal, helyes Marcikkal és olyan csuda álomvilággal.
nyugodj békében, Jimbo. nekem te voltál az egyik legkülönlegesebb barát a földön és szeretném hinni, hogy most a macskamennyországban vagy, ahol kedvedre ugrándozol a felhőkön, mint akkor, nyáron, a füvön tetted. sose feledd, tovább dorombolsz a szívünkben.
JIM GÖSSER.
[2011?-2012.03.31.]
"szia neked és a fecskédnek is"
-miért beteg a párna? -mert huzatot kapott. ha.ha.ha.nem vicces.
azt hiszem nem fogom tovább áltatni, még egy rövidke pillantással sem. úgy döntöttem; ha igazán szeretném, akkor nem kellene folyton-folyvást bizonygatnom saját magamnak és akkor már igazán megmondtam volna neki vagy igazán a tudtára hoztam volna valahogy. mert kiszámíthatatlanak a cselekedeteim, hogyha valamilyen idegen löket elragad, akkor azt csinálom, amit az sugall. ott már nincs személyiség, ott már nincs illem, ott nincs jóérzés sem, ott én sem vagyok. ott valaki már lép színre, aki legalább annyira nagy hülyeségeket csinál, mint a gazdatest valójában. és mégis teljesen más, hogy ennyire irányíthatatlan belülről. mindig sírás a vége.
arra gondolok, hogy üldözöm az embereket tudat alatt és néha nem csak ott. engem egyáltalán nem üldözne senki. esetleg csak azért, hogy neki jó legyen. mindig csak azért, hogy neki jó... sajnáltasd még magad, zsófi, kérlek. most mindennél jobban szükségem van a magam segítségére. vagy legalább mozduljunk valamerre, kedves én. nem akarok nélkülözni senkit sem, nekem legyen itt, aki kell, mert kevesen vannak, mindenki rossz helyen.
szombaton elmegyek a csengével szemetet szedni. elvileg. hű de jó lesz, általánosban szedtünk utoljára szemetet. és igazából én is tökre megcsinálnám a haját, csak rohadtul nem értek hozzá és hát na.
csak nőne már meg az én hajam is, mert ez még édes kevés a hajálmaimhoz, amiket szorgosan kitaláltam...
remélem nem fog esni az eső. bár olyan kedvem van jelenleg, hogy mindegy is már. várom.
(annyira utálom, hogy a tudatában vagy annak, hogy általában függőséget okoz a személyiséged, az egész lényed. tulajdonképpen utálnom kéne a veled eltöltött időt, de olyan kincs vagy, amilyet ritkán basznak a földre. mindig azt érzem, hogy egyszer eltűnsz a világról, ha tehetném; állítanék melléd valakit.)
és folyton elrepülsz. meg vissza.
azt hiszem vannak véletlenek, tudom, hogy vannak véletlenek. és minden egyes könnycseppem hirdeti: hogy véletlenek vannak, ti idióták. csak maga a könnyedző alak sípolja ki két baszd meg között az igazságot, hogy véletlenek talán mégse léteznek. de akkor mi az igazság?
és én csak hányom a történteket és fejbe vág olykor valami ismerős érzés, hogy nem a megtörténtek a fontosak, hanem talán a szereplőket kellene örökre kiiktatni. egy olyan mesévé formálni, ami alapjában véve még gyerekbarát is és a végén már én sem lennék ilyen önző ratyak. átgondolom.
